Mintha most minden más lenne odakint.
Csak halovány kép, és merő tudatlanság.
Így az ablakból nézve, azt érzem, valami gondolataimba férkőzik. Mégis… Talán sosem tudom meg, mit rejt ez a téli kies táj, számomra.
Az emberek nyüzsögnek körülöttem, mint egy bálban.  Halk hegedű, és zongoraszó hallatszik hátam mögül, s mikor megfordulok, óriási ruhák lengedeznek, és mindenki álarcot visel, mely a csillár miatt fényáradatban úszik, hisz minden egyes darabon drágakövek vannak.
Értéktelen vacakok, hiszen a pénz bemocskol mindent, másoknak csak az érték, a valódi becstárgyak helyett. Visszafordulok. Végül is, a téli, kies táj szebb, mint a fényben pompázó bemocskolt kavicsok. Fehér, ártatlan, és addig nem válik piszkossá, míg az emberek azzá nem teszik. Érzem, valaki mögöttem áll. Úgy teszek, mintha nem venném észre, hátha arrébb megy, és folytatja az este monoton, vontatott hangulatát. Még itt van. Lassan megfogja vállam, majd finoman hátrébb húz. Nem tudom, mit akar tőlem. Állát vállamra helyezi, úgy, hogy nekem se legyen kényelmetlen.
- Ahelyett, hogy siratod azt, mit a múltban megtehettél, volna, de nem tetted, állj talpra, és élvezd ezt a kis hátra maradt időt, míg az egész világ még mocskosabb lesz. Ismét nem tehetsz ellene semmit – hangja mélyen érint, semmit sem tudok mondani. Könnycseppek egymás után gurulnak ebbe a végtelenül koszos terembe, a még koszosabb világba. Mindenkinek, nekik is jobb lett volna, ha odabent maradnak. Ő erősen magához szorít, s letörli könnyeim. Megfordulok, de immár csak egy üres, berendezésre és kipakolásra váró szobát találok magam mögött, egy aztallal, és azon egy memoval:
„Ne felejtsd el a március nyolcadikát!”