大切なお知らせ – Fontos tudnivaló.
Abe no Seimei a Heian korszakban élt onmyouji - afféle többfunkciós ördögűző, gyakorlatilag a feladatkörei magukban foglalták az okkult tanulmányok használatát (varázslás, ördögűzés), illetve a japán ezoterikus asztrológia használatát (naptárkészítés, spirituális dolgokkal kapcsolatos tanácsadás, jóslás)
 

Hyakkiyakou
- Hé, cicafiú! Nem akarsz játszani egy kicsit?
- Látsz rajtam macskafüleket?
- Ne ezen akadj fenn. Ma még nem volt kuncsaftom – simít végig kézfejemen.
Állát finoman megfogva, hátrébb tolom, és kibontom szárnyaimat. Közel hajolok arcához.
- Menj szépen innen, ha nem akarsz valami nagyon csúnya dologba belekeveredni. Egy rossz mondat, mondjuk, mint az előző, és mások már meg is öltek volna. Szedd a sátorfád – karcolom meg arcát karmaimmal. Kitágult szemekkel ered futásnak.
- Atsushi, vajból vagy, mint mindig.
- Nem kenyerem embereket bántani. Mellesleg, tudok vigyázni magamra, miért vagy itt?
- Szörnyű vagy! Mi az, hogy miért? Én kapok ki, ha veled valami történik.
- Értem. – sarkon fordulok, és elindulok az eredeti célom irányába. Elrejtem szárnyaim. Követ, a háztetőkön ugrálva. Álarcot veszek fel, és előkapom a doboz cigim, meg a gyújtóm. Átsétálok az út másik oldalára.
Megállok, és rágyújtok.
- Atsushi, furcsa vagy lencsével. Nyugodtabb. Mint egy drogos – röhögésben tör ki.
- Pocsék humorod van. Nyugodtabb, mi? – szarkasztikus mosoly ül ki az arcomra – Az alvilág nyugalma. – Hűvös szellő fúj a falon túli tengerről. Jelzi a tél közeledtét. Eloltom a cigarettát, és tovább indulok.
- Elnézést. Úgy látom, a bálba megy. Lenne a kísérőm? A partnerem sajnos lemondta. – fekete hajú nő, vörös rúzzsal, vörös ruhában.
- Ha ez megkönnyíti a dolgait, nincs ellenemre.
- Köszönöm – mosolyog.
A vár díszes, vörös, már-már kapunak mondható ajtaja mögött a világ számára – vagy mondhatni az emberi világ számára felderítetlen terep nyújtózik. Az év legveszélyesebb éjszakája.
Az ajtó túloldalán álló pincér egyenként megkérdez mindenkit arról, vegetáriánus-e
- A hölgy, illetve az úr nem vegetáriánusok – szól hátra tanoncának, aki minden egyes vendég nevét felírja egy, pontosabban a megfelelő oszlopba.
- Szorgalmas személy, aki képes ennyit írni – mosolyog az oldalamon lévő hölgy.
- Kegyed még nem volt ilyen bálban?
- Sajnálatos módon ez az első alkalmam megtapasztalni, mivel idén vettem át a nagykorú utód címét, hogy így fogalmazzak.
- Akkor engedje meg, de a firkász terítéken végzi, ha csak egy betűt is elront. A legszegényebb réteg legfinomabb darabjait válogatják be, akik vagy tudnak írni, vagy nem.
- Az úr talán vámpír, hogy ilyen jó érzéke van ehhez? – kérdezi enyhén meglepődött hangon.
Utálom ezt a helyet, de ez alkalommal elvettek tőlem valamit.
- Közel sem. Megkérdezhetem kegyed nevét?
- Elnézést kérek, illetlenség volt tőlem. A partnerem az utolsó pillanatban volt hajlandó felhívni, és kissé idegessé tett ezzel. – mosolya mögé hideg dühét rejtette. – Tsukino Yukiya vagyok.
- Örvendek a megtiszteltetésnek – csókolom meg kezét – Az én nevem Shinno Kage. – A valódi árnyék… Hiszen a családom kihalt… Rólam rég el kellett, hogy feledkezzenek.
- Szintúgy örvendek – mosolyog immár kicsit megkönnyebbülten.
- Shinno, a licitálás nemsokára kezdődik – Moro az álarccal együtt felvett egy teljesen más személyiséget is.
- Megbocsájt? – nézek a Tsukino nevű hölgyre.
- Természetesen.
*
Egy fajfüggetlen bankett, mi? Fejfájást kapok ettől. Nézz körül. Mindenki hazudik. Koktélruhában, és maszkban. Szinte senki nem az igazi nevét mondja – leveszek egy pohár bort az egyik pincér tálcájáról – Ez is csak borral kevert vér.
- Shi, tudod milyenek… Itt jó lesz? – a tömeg közepébe értünk.
- Tökéletes
*
- Hölgyeim, uraim, nemtelenek, és kétneműek!
Ezennel kezdetét veszi a licitálás, ami szeretett fajtársunk, Nekono Kouji jóvoltából rendezhetünk meg sokadik éve! – tapsvihar tör ki. Hiszen ki ne szeretné családok életét tönkretenni azáltal, hogy mészárol, és szűzen felnevelhető kiskorúakat rabol el.
*
A sárga lámpafény megcsillan a maszkokon, díszleten, és a padlón is. Akire én várok, már legalább tíz éve, a műsor végén kerül majd színpadra.
- És íme, az utolsó eladó sorba kerülő! – Semmit sem változott. Combközépig érő fehér haj, ívelt fehér szemöldök, amit mindig ráncol. Rózsaszín szeme ellenére a világ leginkább szúrós és lenéző tekintetét birtokolja. Testtartása még meztelen, láncok közé szorított, magas, vékony alakjának is magabiztosságot kölcsönöz – Nézzék csak! Gyönyörű, nemde? A licit 200.000.000 yenről kezdődik! – kezek százai lendülnek, míg ő csak tagoltan tátog egy szót. „Mo-e-te”
Tudja, hogy a tömegben vagyok.
Hangosan énekelni kezdek egy dalt, így út nyílik előttem.
A műsorvezető ezt még nem látva, sem hallva, viszi feljebb a liciteket. – Abeno Chisui. Hány ezren akartuk, hogy ez a név végleg eltűnjön a földről? Biztosan ér ez maguknak többet is! Licitáljanak! – Szárnyaim kibomlanak. Lüktetnek. Forr bennem a vér. Amint maszkom is leesik, hajam tartása is elenged. Zuhatagként borul szárnyaimra, és az arcomra, amitől az éjszaka legsötétebb sarkában érzem magam. Szemeimből testhőmérsékletem miatt mindkét lencse kipattan. Fehér tollam vége narancssárgán virít monokróm kinézetemben.
Énekelve haladok tovább. Abban a pillanatban, mikor a „műsorvezető” meglát, vérbefagyott tekintettel suttog.
- Lehetetlen… Tenno… - felmászom a színpad szélére. Odaszorítom magam Chisui térdéhez. Egyik kezem feljebb vándorol combján, és hegyes nyelvemmel végignyalok rajta. Égek. A láncok szétpattannak a köztünk lévő rezonanciától. Vágyom arra, hogy puha bőrét felsértsem körmeimmel, de sokkal jobban esne ez fordítva.
- Atsushi – néz le rám hűvösen, majd államnál fogva felhúz. Nem bírom. Érintésétől egyre jobban ég a vérem. – Égesd – súgja fülembe, majd agyarait kieresztve beleharap lüktető szárnyamba. A finoman kicsurranó forró vércsepp meggyújtott olajként égeti fel a körülöttünk lévő „nézőket”
Ajkamba marva ad csókot szám szélére, és egy csepp vért sem hagy kárba veszni.
- Ez kettőnk varázsa – suttogja derekamat átölelve.