Nem szokásom ilyeneket írni, de ezt teljességgel egyetlen dalra alapoztam

(Kyoukaisen = Határvonal)

Amíg a nap süt, az emberek többsége boldog.

A nyálkás, ködös idő sokakat lehangol. Régebben én is az ilyesféle

hangulatingadozások elszenvedője voltam. És most? Most még ennyi sem maradt.

El akartam zárkózni minden elől, édes kettesben a fájdalommal.

Vagy talán nélküle?

Még ha az út mellett fal is van, közeli a víz, nem?

Pont annyira csendes hely, mint amennyire szeretném.

A széles kőfal jéghideg felülete sem hidegebb, mint az elszürkült érzelmek.

Mi az élet értelme? Miért kell szenvedni a végsőkig, hogy a szürkeség eltűnjön?

Fáradt vagyok.

A tenger felől a kihalt út felé fordulok.

Miért állsz velem szemben?

Kimerült vagy, bizonyára futottál.

A köd lassan szétoszlik, a szél erősödni kezd.

A kezemben tartott fegyvert a halántékomhoz emelem.

Amint előre lépnél egyet, kibiztosítom, te pedig megtorpansz.

Beszélni próbálsz, de a remegő ajkaid nem engedik.

- Kérlek… - felém nyújtott kézzel a sírás küszöbén állsz.

Ne hozd vissza az érzéseim. Nem akarom, hogy fájjon

– Könyörgöm… Ne csináld… - Önző vagyok.

Nem miattad teszem. Csupán már sok volt, tehát kérlek,

hagyd, hogy végre vége legyen.
Mozdulatlan vagy, arcodra törött mosoly helyezi magát.

Azt kérdezed, megteszem-e? A tényekkel való érzelmi megingatást

választod.

Kicsordul egy könnycsepp – Fázom. Fáj. Ne nézz így rám, ne ébressz fel.

Ne sírj.

A lábaid tartása elenged – A ravasz eldördül.

- … a széllel…