Megint ugyan az, mint minden nap, mikor iskolából megyek éppen haza. Valaki rohan, meglök, de jó erősen, én pedig beleborulok a nagy őszi levélkupacba.
- Bocs! – rohanó hangját már csak a kellemes szélfuvallat juttatja vissza hozzám.
- Tényleg ilyen átlátszó vagyok? – kérdezem magamtól, miközben feltápászkodom és leszedegetem magamról a pirosas-barnás leveleket.

A lányok mind leráznak. Pasiként és barátként is – bár nem mintha túl sokat próbálkoztam volna bármelyiküknél is. A saját osztálytársaim nem tudják rólam, hogy az osztályukba járok. Akik mégis – a fiúk közül egy páran – azok szerint nem vagyok közéjük való. Nos, valljuk be, igazuk van.

A vaskapu hideg kilincsét lenyomva lépek be a házunk kertjébe, majd mielőtt kinyitnám az ajtót, még egyszer az égre emelem tekintetem. Egy-két kósza bárányfelhő úszkál odafent.
- Megjöttem – mondom halkan, remélve, hogy nem töröm meg a pillanat bennem még élő varázsát.
- Üdv itthon! Milyen volt a mai nap? Barátok? – nemlegesen csóválom a fejem nevelőanyám kérdésére.
- Elviszem a fényképezőt, most megyek, majd később jövök.
- Nem is eszel?
- Nem vagyok éhes – lépnék ki az ajtón, miközben utánam szól
- Ne gyere túl későn!
- Ahogy alakul – vajon mikor veszi észre a hangomban csengő bánatot?
Becsukva a magam mögött hagyott világ ajtaját, egy régi épület felé veszem utam. Nincs messze tőlünk, az állomás mögött van. Mindkét hely elhagyatott, évek óta egy lélek sem járt ott rajtam kívül. Én is csak azért, mert szeretem az ilyen helyeket, és mert talán kicsit magamra is emlékeztetnek. Ebben az évszakban még az út is kifejezetten szórakoztató tud lenni, közelről lehet megfigyelni a természet minden apró rezdülését. A lassan eltűnő madárcsicsergéseket, a száraz levelek recsegését, és a szelet, ami a kék éggel együtt a szabadságot tükrözi számomra.

Az öt óra körül már sárgásan a sötétségbe pislákoló, régi utcai lámpák jelzik, hogy célba értem.
Úgy döntöttem, hogy ma megteszem azt a lépést, amit eddig nem mertem. A kapu, mint aki várja a látogatókat, tárva-nyitva áll, csak néhány futónövény és az óriási gaz küzd a vendégek ellen. Egy vékony, kikövezett utacska vezet a sok gaz, és az elvadult rózsabokrok között a ház ajtajához, ami a falon futó borostyánt használja zárjaként. Második képként a helyről, a faajtóba kapaszkodó növényt örökítem meg, majd gonosz módon leszedem, hogy az ajtó mögé pillanthassak.

A ház belülről is nagyon szép, minden antik itt bent. Hát igen, hiszen ez Franciaország…
Akármennyire is tetszik az ország, jobban szeretnék a szülőföldemen, Japánban élni. Ha apám akkor nem felejtett volna el… A nyaralásunkon, egy bevásárlóközpont közepén…
Egyáltalán szerencsésnek érezhetem magam, hogy akkor egyszer valaki észrevette, hogy egyedül vagyok.

Ahogy végigmegyek a folyosón, a jobboldali ajtók közül egy nyitva van. Finoman kicsit beljebb lököm, és bekukucskálok, de minden, amit látok porban úszik. Becsúszom a résen, majd igyekszem átlátni a porrétegen. Könyvespolcok, amiken egyes könyvek valami oknál fogva nem porosak, ahogyan az előttük lévő fotel sem, amire sikerül majdnem ráesnem, mikor a könyvek gerincén próbálom elolvasni a címeket. Megtámaszkodva a fejtámlán, feltűnik, hogy egy gyönyörű porcelánbaba van benne. Nagyjából 50 centis lehet, gyönyörűen van megmunkálva, biztosan egyedi készítésű. Hosszú, göndör, barna haja van, zöld szemei, és ahogy egy babához illik, hófehér bőre.
Haza szeretném vinni őt, hogy ne kelljen neki is egyedül maradnia. Bár lehet, hogy ez inkább önzőség… Néha az is megesik.
Későre jár, ezért ölbe kapom, és távozom.

A díszes utcai lámpák halvány fényükkel utat mutatnak hazafelé. Az ég felhős, esőre áll, így sietek. Finomkodás nélkül rontok be a kapun, az ajtót viszont halkabban nyitom, nehogy miattam felébredjen a nevelőanyám. Cipőt és kabátot levéve tántorgok be fáradtan a szobámba, és kedvenc kis polcomra ültetem a törékeny hölgyet, majd bemászom az ágyamba, és a fejemre rángatom a takarót.

- Reggeli! – ébreszt fel egy, a mindennapjaimba beépült hang.
- Megyek – motyogom, majd szemdörzsölés közben kikászálódom az ágyamból. Ahogyan elhaladnék a hőn szeretett polcom mellett – ott vannak azok a tárgyak, amiket imádok – úgy kezdem el újra dörzsölgetni a szemem. Eltűnt a baba. Lemegyek, majd reggeli közben felteszem a kérdésem.
- Mondd, te vitted el a babát a polcról?
- Milyen babát? Hazahoztál egy gyereket?
- Nem. Tegnap találtam egy nagyon szép porcelánbabát, leraktam a polcra, és most reggelre eltűnt.
- Azért remélem nem volt tiszta kosz.
- Nem – fejezem be a reggelim, és a beszélgetést is. Felmegyek, leellenőrzöm, tényleg nincs-e ott, majd megerősítem magamnak, hogy nincs. Leveszem a polcról a fényképezőt, és elhatározom, hogy újra elmegyek abba a házba, méghozzá most.

A kíváncsiság futólépésben hajt végig az utcán, vajon ott lesz-e a baba ismét? Annak ellenére, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, lassítok a ház kapuja előtt, hogy ne azzal szakadjak be, majd ismét gyorsítok, és az ajtót szintén finoman nyitom ki.

Tegnap nem láttam, de a fő folyosón vérfoltos a fal. Újra abba a szobába nyitok be, majd az ajtó óriási csattanással záródik mögöttem, és akárhogy próbálom, nem nyílik ki, mintha beszorult volna. Elindul egy zenélődoboz dallama, pedig rajtam kívül senki sincs itt. A fotelhoz sétálok. A porcelán tárgy ott hever benne, megvilágítva a kevéske fény által, ami a poros ablakon be tud szűrődni. Keresek valami fényforrást. Ujjaim különböző hegyes és éles tárgyakon átgázolva érnek el egy gyertyatartóig, amit helyéről levéve a nálam lévő öngyújtóval próbálok meggyújtani.

Levettem pár könyvet, és már egy ideje ezeket lapozgatom, nem tudom pontosan mióta.
A polcon, ahonnan leszedtem őket, minden van. Régi könyvek, naplók, jegyzetek.
Odakint eleredt az eső, és lassan sötétedik. Lopva ismét a babára pillantok, és eltűnődöm azon, vajon ki hozhatta vissza. Még az is megeshet, hogy alva járok. Az ajtóra nézek, gondolkozom, hogy ha most megpróbálom kinyitni, vajon nyílik-e. Elindulnék, de a hátam mögül halk mocorgásra leszek figyelmes. Mikor megfordulok, ijedtemben a könyökömmel leverem a zenélő dobozt, ami a polc szélére volt helyezve.
- Kérlek, légy óvatos, nekem ez a tárgy sokat jelent – mondja szelíd hangon ijedtségem tárgya, majd visszateszi a dobozt a helyére.
- Hogy kerülsz ide? – remegő hangon kérdezem, a félelem még a vért is megállította az ereimben.
- Ezt én is kérdezhetném, mert én eddig is itt voltam.
- Az lehetetlen! – kiáltásom visszhangzik a nagy beltérben.
- A fotelban – halkan válaszol, és attól tartok igaza van. Pontosan úgy néz ki, mint a porcelánbaba, ami már nincs a fotelban… Meredten bámulom őt.
- Na! Ne nézz így, inkább csináljunk valami izgalmasat! – megragadja a karom, és mikor mondanám, hogy az ajtó nem nyílik, csak meglöki, és kilibben rajta, magával rántva engem is. Tovább húz a folyosó utolsó ajtaja elé, kinyitja, és valami eddig felfedezetlen csodálatos világ tárul elénk.
A ház belső kertje. Nem olyan elvadult, mint a kinti, van néhány régi, kopott, fehér, vas szék és egy vas asztalka idekint. Emellett áll egy még az utcalámpáknál is díszesebben megmunkált lámpácska.
- Nézzünk csillagokat! – csattan fel újra, én pedig aprót bólintok, és leheveredünk a földön.
- Sokat tudsz róluk?
- Olvastam pár dolgot az itt lévő könyvekben, de sajnos nem érzem úgy, hogy az elég lenne.
- Nézd, az a pár csillag ott úgy néz ki, mintha egy liliom lenne – órákig elemezgettük a kirajzolódó ábrákat, majd az útban levő csupaszodó fák miatt áttértünk a növények témára.
- Lassan hajnalodik. – feláll, int, hogy menjek, és elindul vissza a házba – Kérlek, este megint gyere. Mesélek neked egy történetet – ül vissza a fotelba, miközben én hajából szedek ki egy sárgás levelet.
- Megígérem – elmosolyodik, én pedig kilépek az ajtón, és elindulok a kijárat felé.

Már miután kiértem a házból, azt kezdtem el érezni, hogy valami nehézség fészkeli magát a szívembe, és ez most minden lépésemnél egyre csak nehezebbnek tűnik, míg el nem érek a házunk ajtajáig.
- Barátnőt találtál? – kérdezi anyám, amint belépek az ajtón. Nemlegesen rázom a fejem, majd felvonulok aludni, mert az éjszakázás tönkre tett. Kivételesen nyitva hagyom estére az ablakomat, hogy egy kicsit megnyugtasson a hideg levegő.

- Fiam, már három óra, mikor szándékozol felkelni? Kaja a hűtőben, nekem mennem kell dolgozni. – Mordulok egyet, majd kicsusszanok a paplan alól, és elindulok le a lépcsőn. Szépen komótosan megeszem, ami nekem a hűtőben van, mint „reggelit”, habár ez már inkább uzsonna. Ezután mosakodni vonulok el, és a tükörbe nézve, ahol a fürdőszobaablak képe tükröződik, az élet értelmén filozofálok, majd felöltözöm, és a napi rutinommal indulnék el, ha nem jutna eszembe a kapunál, hogy egyébként késésben vagyok. Futásnak eredve próbálom valamennyire megfigyelni az ismétlődő tájat, és csak a régi ház ajtajánál állok meg kifújni magam.
- Már vártalak – hallok egy ismerős hangot, és mikor felnézek, egy gyermekien csillogó szempár néz vissza rám az ajtó mögül. Belépek, ő pedig becsukja mögöttem az ajtót. – Mondd csak… hogy is hívnak? Még meg sem kérdeztem, ne haragudj – halványan elmosolyodom. Valószínűleg ő is sokáig volt magányos, ezt mindenki másképp dolgozza fel.
- Amatsuki Toiki a nevem.
- Japán vagy? – boldogan, mosolyogva néz rám. Talán ez változatlan benne? Bólintok rá.
- Akkor – kezdi kicsit habozva – érdekel a történetem?
- Igen! – ismét mosolygok.
- Gyere. Elmesélem – megy előre, mutatván az utat. Egy valamikori hálószobába érünk, és leül az ágyra – Foglalj helyet – mutat maga mellé, én pedig leülök – Nos, tudod mindig olyan ember voltam, aki kereste azt a személyt, akinek ugyan olyan a világa, mint a sajátom. Kérlek, hallgasd figyelmesen.
- Rendben.
- Hajdanán, valamikor a XVIII. század elején, Alsace-ban, Franciaországban élt egy fiatal lány. Nemesi családból származott, ám kívülről tökéletes családja belső szemmel egy romhalmaz volt. A lány szülei folyton csak vitatkoztak, és merényleteket indítottak egymás ellen, amiből senki nem került ki győztesen, se vesztesen.
Ezen véget nem érő csatározások hatására a lány, Marie, a művészetbe temetkezett. Zongoradarabokat írt, hegedülni tanult, festett, rajzolt, könyveket olvasott. Minél többször járt be a városba, annál többször vette észre, hogy az emberek mennyire eltérőek. Egy idő után, már naphosszakat töltött a város utcáin, hallgatva mások beszélgetéseit.
Az idő haladt előre, de volt egy dolog, ami nem változott. Az egyik kis utcában egy férfi hegedült. Minden nap, mikor a lány a városban járt, csodálta játékát, és órákat ült előtte képeket festve. Később megfestette a férfi arcképét is. Mielőtt hazaindult volna, lerakta elé.
Másnap, mikor kiment, a férfinek és a hegedűnek is nyoma veszett, a képpel egyetemben. Így volt ez az elkövetkezendő napokban is, bármikor ment ki, az utca üres volt.
Marie elkeseredettségében bezárkózott, s napokig csak hegedűjét bámulta. Egyik vasárnap szülei közölték vele: férjhez megy. Nem tudta eldönteni mit tegyen, sírjon, vagy örüljön. Sírjon, mert ő már szerelmes, vagy örüljön, mert így talán enyhül majd fájdalma. Csak egy kérdést tett fel nekik: Mikor?
Apja válasza az volt, hogy másnap mutatják be neki. Rákövetkező nap a lány összeszedte minden erejét, s próbált – itt megáll – Nem unod? – hangjában cseng az aggodalom
- Dehogy! Kíváncsi vagyok, mesébe illő történet – elmosolyodik, majd folytatja.
- Tehát, a lány próbált bájosan kinézni, hogy legalább leendő férjével tehessen valami jót. Leült az ágyára, és várt. 2 órán keresztül, mikor is szülei kihívták őt. Jövendőbelije ott állt a lépcső előtt a hallban. Marie szíve is kihagyott, mikor meglátta. A férfi odasétált, kezet csókolt, mosolyra húzta száját, majd így szólt
„Megtiszteltetés, hogy találkozunk, kisasszony”
Ő állt ott. A férfi, a hegedűvel. Marie ezt a napot életének legszebbjeként élte meg.
Az évek házasságuk után csendesen, szeretetteljesen peregtek… Egy ideig. 10 év után a férfi, André, halálos beteg lett, és ezt követőleg 3 évre rá belehalt.
Volt egy titka, amire mindenki, vagyis, már aki, de halála után jött rá. A folyton bezárt szoba, az épületben terjengő különös szagok, a rejtélyes foltok a falon… Mágiával foglalkozott.
A lányt egész életében egy porcelánbabához hasonlítgatta. A férfi féltékenysége végtelen volt. Annyira szerette a lányt, hogy örökké magáénak akarta tudni, ezért átkot szórt rá. Nappal porcelánbabaként kell figyelnie, ahogy gyermekei keresik őt, éjszaka pedig emberként kell élnie, a ház elhagyása nélkül.
- Nem fáj? – csúszik ki ez a gondolat a számon
- Még mindig szeretem – keserűen mosolyog, s legördül egy könnycsepp az arcán. Folytatja – Gyermekeik hamar elköltöztek, több száz év telt el, mire a lány újra látott valakit.
- Hát, pedig itt vagyok, és boldogítalak – mosolygok rá idiótán
- Ezért, csináljunk valamit! – megint mosolyog, levesz pár könyvet a polcról, olvas és kérdez.
- Marie, lassan hajnalodik – száját lebiggyesztve kucorodik vissza a fotelbe. Sokkal inkább tűnik egy eleven gyereknek, mint egy családanyának. Vajon ilyen volt, vagy a magány tette tönkre? Szótlanul integet.
Mikor a kapun is kilépek, furcsa gondolatok, vagy inkább emlékek cikáznak bennem, amiket egészen hazáig próbálgatok rendbe rakni, de semmit nem érek el vele, így csak bedőlök az ágyamba.

- Reggeli! – kiabál anyu ismét, és megismétlem a napi rutint. Kimászom, ledöcögök, reggelizem, és mélázok, plusz konstatálom, hogy összesen három órát aludtam.
Ezután elrendezem a képeimet a fényképezőn, és a számítógépen, sétálok egyet a tengerparton, és onnan indulok ma. Szeretnék néhány képet mutatni neki.
Az út, míg odaérek, pont annyira elég, hogy kiválasszam azokat, amik szerintem a legjobban sikerültek, és biztosan megmutatnám neki.
A kapun belépve látom meg, hogy újra az ajtóban vár. Míg odasétálok, elrakom a gépet.
- Üdvözletem! – mosolyog, és átölel. Fülig vörösödöm, majd visszaölelem – Bocsánat… Sokáig voltam társaság nélkül… - mondja, majd elenged.
- Semmi baj, tudom milyen érzés.
- Te emberek közt vagy, akkor miért? – tekintete firtató
- Számukra láthatatlan vagyok. Úgy értem… Soha senki nem vesz észre.
- Értem – mondja, majd behúz abba a szobába, ahol először „megtaláltam” őt – Tudod – szólal meg egy hosszabb hallgatás után – hasonlítasz rá. Azt mondta, sosem fog máshoz érni, hogy csak hozzám fog tartozni, még ha újjá is születik – Közben levett egy könyvnek tűnő dolgot a polcról, ami végül is egy album, hiszen képekkel van tele, amit nem értek, mert ebben a korban nem volt még fényképezőgép…
Ahogy lapoz, és nézi a képeket, arca újabb és újabb fájdalmas jeleket tükröz – Még mindig nem tudom, hogy tudta megcsinálni nekem ezeket a képeket, de megmaradtak, és ez jól esik – Odalépek hozzá, majd erősen magamhoz szorítom. Sír. Halkan, de vállai rángásából érzem. Hátát simogatom, hátha megnyugszik. Kapaszkodik belém. Nem tudom, hogy számára mit jelent az együtt töltött idő, de számomra egyértelműen fontos.

Vállai megállnak a remegésben. Óriási szemeit rám szegezi, tekintete elmélyült, úszni lehet a tengerében. Hosszasan néz rám, mintha szeretne valamit. Kicsit megemelem állát, majd megcsókolom. Erős reccsenések hangja, majd csörömpölés. Félve nyitom ki szemem, érzem, hogy ennek csak rossz vége lehet. Darabokra tört. Nem fojtom el üvöltésem. Az egész ház visszhangzik tőle, s kis idő múlva, mikor lehiggadok, felteszem a kérdést
- Ugye ha holnap este eljövök, itt leszel? – hiába várok válaszra, semmi.
Kétségbeesetten és üresen ballagok haza a sötét, sárga fényű utcákon. Mintha minden ellenem szólna.

Hazaérve ajtóstul szakadok be, ügyet sem vetve arra, anyám alszik-e, vagy sem, majd cipőt, kabátot ledobva felmászom, és ma csak az ágyam széléig jutok el.

- Reggeli! – próbál meg felébreszteni a mindennapos hang, de ma nem hagyom neki. A benső világom nem akar felkelni, és addig jobb, amíg nem fáj.
- Mmmrhh – mászom fel teljesen az ágyra.

Hat óra. Sietnem kell, ha látni szeretném.
Hiába futok a házunktól a házáig, hiába nézem át töviről hegyire az egészet, még a pincét is, ahol inkább nem akarom megtudni, milyen csontokba és dolgokba botlok meg, ő nincs ott.
Hazamegyek. Alszom, és majd holnap is jövök.

- Reggeli! És elmennél utána a boltba?
- Mmmrhh – ez most a takaró alól való kicsúszásom hangja volt. Lemegyek. Reggeli, és bolt.

Az utcák ugyan olyan gyönyörűek, mint eddig. Levelek, szellő, élet. Csak ő hiányzik a képből, és csak számomra.
- Hé, Marie, levél ragadt a hajadba!
- Tényleg? Kiszednéd, légyszi? – nevetgélő hangok, és egy ismerős név, mire azonnal odakapom a fejem. Ott van az utca másik oldalán, ő az.
- Marie! – kilépek az útra, hogy minél hamarabb átérjek. Éles, szúró fájdalom. Zuhanok, és minden elsötétül, majd fékcsikorgás halkuló hangja...

*

Már hiába hívtam ki a mentőket. Fogalmam sincs, honnan ismerhetett, de pont úgy néz ki, mint az a férfi, akiről anyu a családi rémtörténeteket mesélte.

André bácsi, aki folyton valami rosszban sántikált.